Bicep – Isles
Tavaly sajnos nem tudtam olyan mértékben tartani a lépést az új albumok megjelenésével, mint amilyenben szerettem volna. A Bicep Isles című második nagylemeze azonban januári piacra dobásának és az érzelmekhez való simulékonyságának hála nagyon szép ívben kísérte végig az évemet. Andrew Ferguson és Matthew McBriar által alkotott észak-ír duó elektronikus tánczenében betöltött aktualitását és megkerülhetetlenségét a zeneipar egyértelműbb jelzései mellett talán az is mutatja, hogy az internetet sem kell sokáig túrni mire konkrét útmutatókat találunk a hamisítatlan, amúgy egyáltalán nem túlbonyolított, mégis üdítő Bicep-hangzás előállítására (mindezt professzionális és viccközpontú formátumban is). A lehetőség tehát adott volt egy erős bemutatkozó lemez után. Milyen anyaggal szolgálhat azonban a sok szempontból sötét hangulatba borult világ számára egy alapvetően közösségeknek, tánctérre alkotó formátum, amikor a kiadás idején rengeteg országban a pandémia miatti karantén és korlátozások uralkodnak?
Az Isles alkotásával a Bicep megmarad a house és breakbeat, valamint future garage alapjain nyugvó hangzásnál, amely a korábbiakhoz képest viszont sokkal nyugodtabb, ambient-szerűbb és hipnotikusabb lett. Az album lényegében a ‘90-es évek susogós melegítőibe csomagolt melankolikus eufória, melynek hallgatásakor a nosztalgiára irányuló vágyakozásunk hevében annyira elvakítanak minket a pakkon megcsillanó neonfények, hogy az emlékeinkben való kutakodás közben már abban sem vagyunk biztosak, hogy régebben tényleg annyira kellemes volt minden, de az halványan rémlik azért, hogy a mostaninál biztosan jobb lehetett.
A még közelmúltban átélt, boldog időket tökéletesen felidéző bevezetést nyújt az első három szám, de egyébként ezek hozzák legjobban a már ismerős Bicep-hangzást is, így kényelmesen elhelyezkedhetünk az első 15 perc alatt. Az első kislemezként 2020 márciusában kiadott “Atlas” az alkotópáros megfogalmazása szerint is az akkor maguk mögött hagyott nagyszerű két évről fest hangulatképet. Élénk mozgékonyságával mi is megidézhetünk magunkban néhány olyan nyári utazáshoz használt, összefirkált térképet, amihez már csak összemosódott, de mindenképpen kedves emlékek társulnak. A “Cazenove” pattogósan játékos, a második felétől pedig melegséget árasztó melódiával tarkított, míg az “Apricots” hallatán kinyílnak előttünk a barackfa halvány, káprázatos első virágai egy napsugaras és harmatos tavaszi reggelen. A negyedik, “Saku” című alkotással kúszik be először rendkívül szembeötlően a már említett nosztalgikus melankólia, melyet a keserédes produceri munka mellett Clara La San vokáljai és a dalszöveg is csak tovább mélyítenek. A “But I need to feel what I felt before; Can you help me feel what I’m waitin’ for?” sorokkal erősödik az érzés, miszerint régebben volt valamilyen megfoghatatlan boldogság a birtokunkban, ami viszont most már nincs ott számunkra, ezért egy akárcsak megközelítőleg is hasonló hangulat után vágyakozunk.
Az ütős hangszereket mellőző “Lido” a múlandó boldogságról való megemlékezésre invitál bennünket, miközben átvezet az album második felvonásába. Lehunyt szemes álmodozásra hív a színes fagylaltok és vattacukrok által uralt gyerekkori strandokra, mely elmélázás során megszületik a tenni akarás vágya a varázs újbóli felfedezésére. Ez az indíttatás magától értetődően útkeresést von maga után, ami zeneileg a soron következő két darabbal az album legkísérletezőbb dallamaiban nyilvánul meg. Az “X” kaotikusan mozgékony szintetizátorjátékát ismét Clara La San lassítja le bizonytalanságot, elmúlást és az elvesztés fájdalmát sugárzó soraival. A “Rever” az album legragadósabb basszustémáját és furcsa, talán visszafelé lejátszott dobok sistergését hozza, melyhez Julia Kent csellista játéka feltűnésmentesen simul. A vakító ismeretlen felfedezése után a rendes verzió utolsó három száma a korábbiaktól eltérően tematikájában is szorosabban összetartozik. Egy, az ember által már érintett, mégis éppen nyugvó erdőszélre érünk. A “Sundial” az idő múlásáról hoz figyelmeztető lüktetést az albumon egyébként több helyen is előforduló akusztikus dobkészlet csúcsra járatásával. A szintetizátorok által keltett fokozatos kiteljesedés az utolsó 1 percben lesz igazán sürgető a vokálminták feszültebb pörgetésével. A “Fir” örökzöldjeinek kopácsolása már sokkal tompább és torzítottabb, mégis megmarad valami az előző darab feszültségéből, mintha kissé irigyen tekintenénk a fenyők pompájának múlhatatlanságára. A Machìna közreműködésével készült “Hawk” a nyakizmok vízszintes megtornáztatására legalkalmasabb dal, amellyel egy távolban látott ragadozó madár eget uraló képessége és tekintélyt parancsoló zuhanórepülése után sóvároghatunk, a szerencsétlen becsapódás gondolatának felkavaró érzését is beleértve.
Alapesetben itt véget is ér a Bicep szigetein tett barangolásunk, a deluxe verzió azonban tartogat még három bónusz dalt, amelyek véleményem szerint hozzátesznek az album értékéhez, és segítenek keretbe helyezni a történetet. A “Siena” című számmal ugyanis mintha a mulandóságunk és repképtelenségünk által generált frusztráltságunkból csak elvesztegetett évekkel később ocsúdnánk fel azon a ponton, ahol először ért minket a melankólia. A negyedik “Saku”-hoz igen hasonló ritmussal és dalstruktúrával találkozunk, ugyanúgy Clara La San gyengéd vokáljai kíséretében; azzal a különbséggel, hogy a “You used to know; You used to know me; Why did you come into my life?” sorokkal a korábban még elérhetőnek vélt boldogság ekkorra már egy lemondásba burkolózott, megközelíthetetlen foszlánnyá vált. Stílusosan a “Lido” helyszínéhez érünk ismét a “Meli (I)” című darabbal, és míg a “Lido”-ban ott volt a fiatalkori remény, a bónuszdal már inkább pusztán nosztalgikus bólintás a korábban átélt szép idők előtt. A lemez életútját és ezt a megemlékezést a “Light” hivatott lezárni, mely ünnepi hangulatával végül sikeresen ugrik az első három szám töredékeibe, amikor – ha még emlékszünk – az önfeledt boldogságban fürdőzés a még lehető legfrissebb élményünk volt. Talán a “Cazenove” motívumai juthatnak eszünkbe leginkább, de a “Light” még annál is sokkal pajkosabb és csavartabb, így az album lehetőségeihez képest pozitív lecsengést ad az egész anyagnak. Az Isles sokszor emlékeztet minket az idő múlására és az emlékek újraélésének képtelenségére, mégis a végső üzenet az, hogy igyekezzünk fényesen látni a saját történetünket annak végéhez közeledve.
Ezen íráshoz anyagok után kutatva meglepve olvastam néhány külföldi blogon negatívabb véleményeket Bicep második albumáról. A textúrák, dinamikák hiányára hivatkozva “jó-jó, de olyan semmilyen” kiadványként értékelték az Isles-t. Bár zeneileg biztosan lehetett volna még meglepetéseket okozni, mégis szerintem a közreműködői vokálok és az akusztikus dobminták bátrabb használatával sikerült megújulni is, a kevésbé bevállalós hangulatzenének pedig van egy fantasztikus előnye, amire a bevezetőben utaltam. Az album borítójára nézve egy emberi kar fázisfotóinak egymásra pakolt halmazát látjuk egy táncmozdulat végrehajtása közben. Viszont hogy ki ez az ember, az nem derül ki. Akár mi is lehetünk azok, vagy egy általunk szemlélt személy. A neonszínűre szerkesztett háttérből sem következtethetünk semmire. Nem tudjuk, hogy ez a karakter egyedül van, baráti társaságban, vagy talán egy szórakozóhelyen kedves de idegen emberek között. És ez a csodálatos az Isles-ben, hogy mi magunk alakítjuk az album történetét. Mi egészítjük ki a kart egy teljes emberi alakká, és mi festünk hátteret a főszereplőnek. Az én 2021-es évem alatt szívemnek kitüntetetten kedves társa volt úgy itthon egyedül töltött borongós estéken, mint közeli parkokban napsütésben sétálva a bokrok virágzása idején, de baráti társasággal töltött kellemes tavaszi összejövetelek alkalmával és egy természeti csodákkal teli sziget körbeutazásakor is. A megfelelő elemekre koncentrálva mindegyik helyzetben tökéletesen illett a hangulatomhoz és a látképhez – sőt hozzá is tett -, és sokszor tudtam benne új örömöket felfedezni. Utólag hallgatva pedig már úgy hozzám nőtt, hogy ezeket az élményeket ő maga meséli el nekem, minden adandó alkalommal 1 órányi melankolikus neon-boldogságot hozva az életembe. Hasonló élményeket kívánok nektek is. Kellemes zenehallgatást!
Író – Szamosi Dániel
