Burial – Antidawn
Az igencsak visszahúzódó William Emmanuel Bevan, ismertebb nevén Burial 2007-es Untrue című második sorlemeze után – bár a Hyperdub jóvoltából kiadott hanganyagra hivatalosan EP-ként tekinthetünk, mégis – a 2022-es Antidawn az első nagylemezként értékelhető kiadványa a maga 5 számával és 43 perces lejátszási idejével. Teljesen más impulzusokra kell azonban számítani, mint az elektronikus zenében abszolút klasszikusnak számító Untrue urbánus dubstep/future garage ütemei hallgatásakor.
Az Antidawn egy érzelmekre nézve súlyos és nyomasztó ambient lemez lett. A vokál mintákon a korábbiakhoz hasonló effektek és filterek vannak alkalmazva, az ütemek eltávolításával azonban sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a néhány szavas, leginkább sötétségre, egyedüllétre és hiányra utaló gondolattöredékek. Az album fő témája egyébként az éj. Ezt jól jelzi, hogy a nyitó ‘Strange Neighbourhood’ első elhangzó mondata a “Night is calling”. Már itt is érezhető valamiféle misztikus és sámáni, megbabonázó hangulat. Mintha szándékosan át lettünk volna helyezve a már megszokott buriali belvárosból egy szokatlan, periférián fekvő kis erdőbe, ahol emberi csoportok furcsa kísérleteket végeznek. Az album címét is adó ‘Antidawn’ által keltett hangulattól nekem egyszerre elevenednek fel A falu és a Midsommar, valamint túlélő horror játékok képei. Az éjjeli csöndet megtörő tücsökciripelés ráadásul egészen valósághűvé teszi az élményt. “Nowhere to go, I’m in a bad place […] Tonight, I know it’s coming”, hangzik el mindeközben. A harmadik szám, a ‘Shadow Paradise’ a kiadvány szerintem legerősebb darabja. A Turnstile ajánlóban már emlegetett Tim Hecker hatása itt még erősebben van jelen. A hirtelen hangosodó és halkuló orgona az ő általa oly szívesen és nagyszerűen használt harmónium melankóliáját idézi zseniálisan. A szám felénél aztán egy Lopatin-féle szintetizátor őrület is bekúszik néhány másodpercre, illetve az egész lemez alatt ekörül kapunk ütemekre bármilyen módon is emlékeztető hangokat néhány távolról ideszűrődő üstdob tekintetében. A ‘New Love’ szintén nyomasztó gondolatokkal indít az “Ever since I was young, I needed just to get away” szöveggel, amit aztán a kellemes emlékekben való úszkálás vágya és az orgona visszatérése követ. Viszont másfajta orgona ez már, ami leginkább egy olyan esküvőről szűrődhet ki pár pillanat erejéig, amelynek mi nem vagyunk részesei. Az ‘Upstairs Flat’ címet kapó záró dal legfelkavaróbb élménye a vokál tónusának hirtelen megváltozása. Mintha egy teljesen más ember szólna hozzánk, mint akivel elkezdtünk ebben a cím által jelzett emeleti lakásban tartózkodni. Az utolsó hang, amit hallunk az albumból az éjjeli tücsökdal, ami ilyen formán keretbe foglalja a hanganyagot.
Burial Antidawn-ja a szó zeneileg legpozitívabb értelmében tud rémálomszerű lenni hangok és felvételek közti csapongásaival, az élményeket field recordingok mintázásaival, recsegésekkel közelebb hozó, erősen torzított vokálhangsúlyos jellegével. Az ütemek teljes mértékű elhagyása elsőre meglepő lehet, de ennek megszokása után egy igen heves érzelmeket kiváltani képes albumot hallgathatunk.
Író – Szamosi Dániel
