július 20, 2020 By Gedeon Audio Off

Dynaudio Emit M20 Hangfal Teszt

A Dynaudio talán az egyik legismertebb gyártók közé tartozik, mégis azt érzem, hogy alig látni belőle Magyarországon, sajnos nem kapják meg a kellő marketing támogatást. Az Emit sorozat egy meglepően jó opció lehet a fiatalos és dögös hangot keresők számára, akik nem hajlandóak beérni az audiophile mély mennyiséggel, de egy őszinte és érett spektrumra vágynak. A gyártó videós tájékoztatói már önmagukban rengeteg embert megnyertek az elmúlt évek során YouTube-on keresztül, de úgy tűnik magyar nyelven is kell neki egy kis lökés, hogy a térképre kerüljön.

A Dynaudio Emit M20 a széria nagyobbik állványos sugárzója, amely az M10-hez képest papírforma szerint kicsivel dögösebb hangot ad. A forgalmazó is hangsúlyozta, hogy az M20-at kizárólag 20 nm fölötti szobákba javasolja, alatta inkább a kis tesót érdemes választani. Erre kitérek a videóban, de kezdjük a szokásos nyers specifikációkkal:

  • 28 mm-es dóm magas
  • 170 mm-es magnézium szilikát polimer mély-közép
  • 2 utas, hátsó bass-reflex
  • Érzékenység – 86 dB
  • Terhelhetőség – 150 W
  • Impedancia – 4 Ohm
  • Frekvencia tartomány – 50 – 23 000 Hz
  • Keresztváltási frekvencia – 2 600 Hz
  • 7.5 kg / 215 x 355 x 265 mm

A Dynaudio Emit M20-at számtalan elektronikával teszteltem, NAD 3020i, Exposure 2510, Audio Flight FL3S és Hegel H120. A sugárzó hangja természetesen erősen változik, főként tónusaiban és közvetlenségében. Kezdésképpen szeretném tisztázni, hogy egyáltalán nem nevezhető “nehezen hajthatónak”, már egy olcsóbb erősítő is teljeskörű élményt nyújt az Emit M20-szal. Azt nem állítom, hogy nem áll neki jól egy precízebb társ, de pont annyit vesztünk a finomságoktól, mint bármely más sugárzónál. A Fyne Audio F500 például szignifikánsan rosszabbul szól egy vintage NAD 3020i társaságában, míg az M20 meglepően dögös és szerethető.

Több helyen is láttam a figyelmeztetést, miszerint nem érdemes 20 négyzetméter alatti helységbe választani, mivel a nagyon könnyen lesz mély domináns a hangkép. Ezt a 35+ négyzetméteres szobámban is megtapasztaltam, mivel nem betömött bass-reflex nyílásokkal kifejezetten sok és túlzó volt. Kellő akusztikai kezelés mellett ez már kisimulhat, de egy átlag nappaliban ez biztosan gond lehet egyeseknél. Erre a problémára érdemes felhasználni a tartozék szivacsokat, amik fekete-fehér jellegű különbséget hoznak. A mélyek megfogottabbak és stabilabbak lesznek, a legalsó folyós lecsengések eltűnnek és a középtartomány fellélegzik. Az én szobámban egyértelműen szükség volt erre.

Ekkor már nem nevezhető annyira mély erősnek hangvétel, de olyan dögös és kontrasztos érzetet ad, ami egészen biztosan minden első szettjét kereső számára imponálni fog. Ebben az árfekvésben sok gyártó a finomkodó, légies hangzást kínálja, ami a vásárlóerő nagy részének nem feltétlenül tetszik, legalábbis egy apró hiányérzet mindig marad. Modern, elektronikus és könnyűzenén határozott megjelenéssel pulzáltatja a basszusokat, amelyre ráépül egy egészen felnőttes és figyelmes középtartomány.

A spektrum közepe nyers, száraz és sallangoktól mentes stílust mutat. A tér szépen tagolt, szellős és inkább nyitott, világos, mintsem sötét. Leonard Cohen érdes, fűrészelős hangja megkapja a kellő erőt és definíciót, nem mossa egybe az apró barázdákat a hangban. Ez a stílusa mindenképpen feljebb mutat árkategóriában, mint a mélye, ami ugye egyértelműen a fiatalabb hangzást kedvelőknek akar imponálni.

A közép és magas szekció közös munkája a presence élményt meglepően jól végrehajta. Ez olcsóbb erősítőnél sem romlik annyit, hogy eltűnjön az előnyei közül. A legfelső szegmens kissé izgatottabb és buzgóbbnak mondható, mivel a “sziszegős” hangoknak több figyelem jut. Ezek élesebben, erősebben előjönnek a térből, tehát egy melegebb erősítő, forrás, kábelezés párosítás egyáltalán nem árthat neki. Feltéve, hogy a hallgató szeretné ezt a részét finomhangolni a melegebb irányba. Alapvetően ez a része is nyitott és világos érzetet nyújt, aprólékos előadásmódban.

Bővebben a videóban: