Freddie Gibbs & Madlib – Bandana
Nálam az egyik legnagyobb visszatérő az idei ragyogó tavaszi, fülledt nyári és napos kora őszi időkben – úgy általánosan is véve a rap zene életembe való visszatérésén belül – Freddie Gibbs és Madlib Bandana című albuma volt. Másodvirágzásaként ráadásul sokkal motiválóbb és inspiratívabb is lett számomra az anyag. Mondhatjuk, hogy katalógusomban a “kendős album” kendőzetlen klasszikussá koronázódott. Bár a két karakter teljesen magától értetődően és organikusan húzza magával a lemezt, az én nézetemen keresztül azért megpróbálom lefesteni ezt a két meghatározó egyéniséget és az album ívét.
Madlib a hip-hop szcéna egyik legelismertebb öreg motorosa, zenei producer és beatgyáros. J Dilla halála óta talán ő az, aki egyszemélyes mentsvárként szolgálhat a nagymértékben soul mintákon alapuló hip-hopra éhező hallgatók számára. Számomra azonban mindig nehezen befogadhatóak voltak a zenéi. A legtöbb esetben olyan szintű basszustúltolást tapasztaltam, hogy fülestől függetlenül perceken belül megfájdult tőle a fejem, és úgy éreztem magam, mint akit több méter mélyre víz alá nyomnak. Emiatt talán nem véletlen, hogy amennyiben Madlib vokalistákkal dolgozott együtt, kereste is az ebből a vizesen hullámzó basszusfolyamból felbukkanni képes orgánumokat; legyen szó akár saját hangjának eltorzításáról a Quasimoto projektekben, vagy MF Doomról az egyöntetűen hip-hop klasszikusként emlegetett Madvillainy lemezen.
2014-ben jött aztán a Piñata a rendkívül tehetséges, de kétes kiadói sorstól akkoriban kissé botladozó Freddie Gibbs-zel. Már ezen a lemezen is érződött, hogy a két alkotó rendkívüli módon egymásra talált. A rapperből egyértelműen a legjobbat hozta ki, hogy egy szakmában hitelesített legendával dolgozhatott együtt egy teljes albumon keresztül, míg a producer különlegesen nyugodt légkörének – mind emberi és zenei értelemben – jót tett egy ilyen szókimondó, őszinte, színes stílus és jelenlét – szintén mind emberi és zenei értelemben -, mint Freddie Gibbs. A rapper tulajdonképpen az az előadó, aki nem váltogat túl sokat a stílusán és a szövegein, ezeket viszont zseniálisan tudja hozni újhullámos és autentikusabb közegben is, így valahol az underground és a mainstream között marad kedveltségben. Történetei hűen tükrözik a klasszikus 90-es években kialakult hip-hop karakter általános témaköreit: az utcai élet, bűnözés, droghasználat és -terjesztés, a megélhetés lehetőségei, a nehéz sorsból való kitörési utak keresése és egy jobb élet iránt való vágyakozás, a párkapcsolatok vagy a vezeklés mind szóba kerülnek nála. Szövegben inkább a szívből jövő teljes őszinteség jellemzi, mintsem a túlkomplikált rímképletek vagy asszociációk használata. Zord és mély hangjával és sokszor elsöprő intenzitású szódarálásával nagyon sok saját száma vagy közreműködése során is maradandót tud alkotni. Mindezek miatt egyébként számomra a mai rapperek közül leginkább ő tudja megidézni 2pac szellemiségét, miközben természetesen egyedi és önmagához hű tud maradni.
A Piñata hatalmas sikere után adott volt a két zenei individuum ismételt együttműködése. A második, 2019 júniusában kiadott lemez a Bandana címet kapta. Az amúgy is izgatott hip-hop közeg pedig még kíváncsibb lett, miután Madlib egy Twitter kiírásában közölte, hogy az album összes alapját egyetlen iPad használatával készítette. Talán ebből is érződik, hogy míg a Piñata Freddie Gibbs számára volt egy kiváló feltörési lehetőség, és ő alkalmazkodott nagyszerűen Madlib jól megszokott alapjaihoz, úgy a Bandanával valamelyest fordult a kocka, és Madlib lépett ki jobban a komfortzónájából. Több helyen is felfedezhetőek a modern rap stílusának hatásai, legjellemzőbben talán a ‘Half Manne Half Cocaine’ című számban. Az album első feléről kiemelkedő alkotások még a ‘Freestyle Sh*t’, a Freddie Gibbs komédiás arcát is megmutató videóklipet kapó ‘Crime Pays’ és a modernebb idők favorit előadói, Pusha T és Killer Mike közreműködésével készült ‘Palmolive’. Az album közepe felé helyet foglaló és egyben fordulópontot hozó ‘Giannis’ egy nyugati hangulatú, lüktető opus, melynek fülbemászó refrénjét és utolsó verzéjét a kaliforniai neo-soul kedvenc Anderson .Paak énekli el. Eddig a pontig is nagyszerű számokat hallgathatunk, viszont a Bandanán belül itt érkezünk el egy elmélyültebb, önreflexív szakaszhoz. Ezt a szövegek és a hangszerelés is tükrözik. A ‘Giannis’ refrénjének utolsó sora – “wash me clean today” – jelzi Freddie Gibbs saját gengszteri múltjától való eltávovoládásának vágyát. A brilliánsan és tagadhatatlanul Madlib-atmoszférájú ‘Practice’ a hűtlenség gyötrelmének meséje.
Amennyiben azt gondoltunk, hogy ezt a fajta brilliáns és tagadhatatlan madlibséget nem lehet felülmúlni, akkor a sorban következő ‘Cataracts’ erre azonnali hatállyal rácáfol: a soulos Madlib alapon Freddie Gibbs teljesen eszeveszett szófolyamot produkál. A kellemesen hátradőlős, hálás hangulatú ‘Gat Damn’ talán az album legváratlanabb darabja, amelyben a maga módján több helyen harmonizálásba átváltó rapper a “the devil working but I ain’t nervous” üzenettel emlékeztet a nehéz időkből való kimászás és a hidegvér megőrzésének fontosságára. Az ‘Education’ az oldschool legendák, Yasiin Bey (korábban Mos Def) és Black Thought (The Roots együttes rappere) egy-egy remek verzéjével kiegészítve taglalja a fekete-amerikai népesség hátrányos helyzetét az imperializmus és institucionalizmus függvényében. A lemezt záró ‘Soul Right’ tökéletesen a helyén van. Ezen a szintén klasszikus Madlib alapon ugyanis Freddie Gibbs összefoglalja, hogy bár korábban kétes döntéseket hozott életében miközben a nyomorból való kitörésért küzdött; a reménytelen rendszerből való kiszabadulás után azonban kész javítani korábbi rossz viselkedési mintáin, és már lelkének megtisztításával van elfoglalva. Az “I can’t hold no grudges, my hands is too busy catching blessings” és az “and I been struggling my whole life, I pour it up and get my soul right” sorok tökéletesen írják le a rapper végső üzenetét: sose feledjük múltunkat, viszont igyekezzünk ennek tudatában is önmagunk legnagyszerűbb karaktereivé formálódni.
író – Szamosi Dániel
