JBL L52 Classic hangfal teszt
A hangfalgyártás egészen más irányt vett az elmúlt évtizedek során, és azok számára, akik a klasszikus JBL korszak esztétikáját szeretnék otthonra, azoknak túl sok lehetőségük nincs, legalábbis „jó áron” semmiképp. A pár éve kiadott L100 Classic egy új korszakot hozott számunkra, hiszen végre új termék formájában a legendás megjelenést kaphatjuk meg, amit követett az L82 Classic, az L100 Classic 75 és most végre a JBL L52 Classic hangfal!
A kompakt doboz egy az egyben a nagy tesók receptje alapján készült, csak magától értetődően kisebb terekbe terveze. Az eddigi hallgatások alapján nagyjából a 25 m2-nél húznám meg az ajánlási határt, ha mélyben kiegyenlített hangzást szeretnénk. Ennél nagyobb szobában is működhet, ha az akusztika is azt szeretné, vagy ha nem vagyunk kifejezetten mély mániások, de erről majd lentebb beszélek részletesebben. 1 x 20 mm-es titán magas és 1 x 133 mm-es préselt papír mély-közép hangszórók dolgoznak a hangzáson, a jól megszokott előre néző bass-reflex nyílás mellett. Felettük pedig a magas frekvenciát szabályozhatjuk finomhangolás útján, viszont ezt nem piszkáltam igazán, tetszett az alapállás. Tekergetve enyhén lehet emelni a jelenlét érzeten, nem drasztikus módon, szóval arra tippelek, hogy ez csak a sasfülű kollégáknak lehet fontos.
Kialakítása és anyaghasználata egy az egyben a nagyobb modellek színvonalát hozza, szépen textúrált dió furnér oldallapokkal, szatén vinyl front és hátlap borítással. Single wire csatlakozó terminál, ami nem is meglepő, hiszen az L100 Classic 75 különkiadású modellen kívül mindegyik single köthető. A hátlap közepén két csavarmenet látható, ami fali tartó konzolokhoz lett kigondolva, feltételezem azon felhasználóknak, akik nem tudják állványra, polca vagy szekrényre helyezni a hangfalat.
A klasszikus és legendás quadrex hangszórótakaró rácsok ugyancsak három színben választhatóak, narancs, kék és fekete. Ezek minősége teljes mértékben megegyezik az L100 Classic-nál láthatóéval, szóval nincs változás ezen a téren sem, csak a méret ugyebár.
Szokásosnál több ideig hallgattam a JBL L52 Classic hangfalat, ráadásul két külön párat is bejárattam teljesen előröl, ami nagyon nem a szokásom, de így jött ki a lépés. Teszteltem egészen szélsőséges szetteken is, szóval beleláttam abba a helyzetbe is, hogy mire képes például egy pár Kinki monoblokk és egy 3 000 000 ft,-os Meitner MA3 streamer/dac társaságában. Megdöbbentő szintre lehet emelni a részletező képességét és főként a térábrázolását, de nem realisztikus, hogy valaki egy L52 mögé pakol 5-6 milliónyi cumót mindenestül, szóval ezt csak a poén kedvéért osztottam meg. Később hallgattam Norma IPA-140-en, Rega Elicit-R-en és persze a komplett Arcam SA szérián (SA10, SA20, SA30). Most, miközben ezt írom, éppen az SA20 + CDS50 páros van mögé bekötve, a streamelést pedig a szokásos referencia Wattson Audio Emerson ANALOG lejátszó intézi. Kábelezés VIABLUE mindenhol, kivéve a tápellátást, ami a szokásos Titan Audio.
Hangulatában, karakterében és hangképbéli arányok szempontjából dettó hozza azt, amit a nagyobb modellek, szóval ha valakinek mondjuk van már egy L100-a, de szeretne egy kisebb szobába hasonlót összerakni, akkor igen nehéz ezzel mellényúlni. Méretéből fakadóan a basszusok nem kerülnek előtérbe, nem mély erős olyan értelemben, hogy folyamatos puffogás vagy folyás jellemezné. Megfogott és gyors lecsengésű, pár hét járatás után pedig előjön belőle a kis dög is, mert a kezdeti gondolatokat megcáfolva bőven merném 20-25 m2-es szobába elektronikus zenére is ajánlani.
Kellemes alsó frekvenciás kiterjesztése van, de persze a sub frekvenciákat már nem tolja elénk hatalmas vehemenciával. A fókusz nem kerül egyik szegmensre se a teljes frekvencia tartományon belül, kifejezetten egységes érzetet hoz zenétől függetlenül. Tekintve a mélyek mennyiségét és adagolását, talán nagyon rossz keverésű, vékony vagy régi felvételek esetén lehet csak hiányérzet, mert nem színez bele dagadtságot a hangba. Főleg az Arcam SA20 nagyon jót tett neki, mert az erősítőben van egy szunnyadó, sunyi erő és már egészen halk hangerő mellett (18-20-as állás) képes például Polygonia analóg pulzálásait előhozni.
A közép szekció kifejezetten természetes és kicsit sem technikai, túlzó és mesterkélt. Billie Eilish hangja letisztult, rétegmentes és puritán, mindezt úgy, hogy a felvételben található nesz részletek életszerű adagolásban jelennek meg. A szájnyitás hangjai végig hallhatóak, de a balansz az énekhangja és ezen apróságok között tudatos marad, ezzel a zene fontos motívumait tiszteletben tartva. Az ilyesmi karakterre szoktam a ‘kellemes’ szót használni, mert nem fáraszt se rövid, se hosszútávon. A nagyon konkrét sebessége és fényadagolása miatt a ‘meleg’ és ‘füstös’ stílusokat nem érinti, tehát a részletek végig teret kapnak, de az említett hangulatban.
A magas szerepe itt is jobban tetszik, mint az L100-nál, és ezt említettem is az L82 Classic tesztemnél régebben, mert arra is nagyjából ez volt jellemző. Nem pattog, karcol vagy kattog. Finom kerekítést kap az élek csúcsa, ami ugyancsak a könnyen hallgatható, de zenét tiszteletben tartó érzést adja. Részleteket végig, minden zenén pergő sebességgel adagolja, szóval aprólékosságban nincs hiány. Polygonia – Mangrove számánál a térben széttolt pöttyszerű hangok sokaságát hibátlan élvezettel követi le, ami egy magasba húzó hangkép esetén elég gyorsan fárasztó lesz. A JBL L52 Classic a pontosság mellett megtartotta a finoman részletező előadásmódot is, nem tűszerű adagolással.
Összegezve, a JBL L52 Classic hangfal egy valóban egyedi doboz lett az 500 000 ft,- alatti árfekvésben. Egyrészt nem igen van ilyen kinézetű doboz a piacon, ami megjátszás nélkül hozná vissza a gyártó valós múltját a modern korba. Az adagolás a természetesség, részletezés és teljes hatás szempontjából egészen rugalmas hangfallá teszi, feltéve, hogy a megfelelő méretű szobába kerül (15-25 m2). Kialakítása szép, a hangszórótakaró rács utánozhatatlanul király, olyannyira, hogy egyszer biztos, hogy veszek egy narancs változatot magamnak valahova. Párosításra nem kifejezetten érzékeny, de rendesen meglepő, hogy mennyi extrát ki lehet belőle hozni egy nagyobb szettel. Ár-érték arányban valahol az Arcam SA10 és SA20 lehet a jó irány, tekintve, hogy egy anyacég fejleszti mindkettőt, magától értetődő, hogy szinergiában dolgoznak együtt. Az SA30, mint egydobozos megoldás pedig végjáték az L52 mellé, plusz még egy adag vehemencia is kerül a hangkép aljára.
