Lyngdorf SDA-2400 végfok teszt
Eddig valahogy egészen elkerülte a figyelmemet a Lyngdorf SDA-2400 végfok, mint opció, hogy a Lyngdorf TDAI-1120 erősítő után kössem. Magától értetődő tuning, hiszen így a gyártó autentikus hitvallását hallgatjuk a forrástól fogva az végerősítőig, aminek a fontosságát egy Lyngdorf rajongónak nem kell magyaráznom, de azért persze kicsit részletezem ezt később. A minap meg is érkezett, kicsomagoltam, bekötöttem és jött a nagy csodálkozás!
A Lyngdorf SDA-2400 végfok egy D osztályos MOS-FET koncepció 2 x 200 watt (8 ohm) és 2 x 400 watt (4 ohm) kimenő teljesítménnyel, analóg RCA, balanced XLR, digitális koax és optikai bemenetekkel. Hátlapon kapcsolható, hogy melyik bemenetet is használjuk éppen, illetve standby üzemmód is állítható, tehát nem kell minden alkalommal ki-bekapcsolva, hanem a jel érzékelését követően automatikus bekapcsol. Ahogy a gyártói fotókból kiderül ezt lehet akár házimozi rendszer építésére is használni, így 2 csatornánként egy-egy SDA-2400 végfokot kötve a Lyngdorf MP-40 processzorra, vagy ‘sima’ stereo szett esetén csak egy hangerőszabályzós DAC-ra, streamerre van szükség mögé és kész is a lánc.
Kialakítása puritán és egyszerű, jellegzetes Lyngdorf oldallapokkal, amit a nagyobb TDAI-3400-nál is láthatunk. Igényes, matt fekete alumínium minden oldala, a fedlap kellőképpen csillapított, tehát tipikus kongást nem hallat magából.
A legelső hallgatást természetesen a Lyngdorf TDAI-1120 erősítő után kötve végeztem. Az összekötés elég egyszerű és pár lépésben beállítható minden, amiről részletesebben egy korábbi videóban beszélek. Roon-on keresztül hallgattam a zenéket és egy VIABLUE NF-S1 RCA kábellel vittem a jelet át az SDA-2400 végfokra. Jelen felállásban a balanced XLR bemenetét nem tudtam tesztelni, viszont a Wattson Madison alkalmas lesz rá, szóval erre még visszatérek lentebb! A hangfal a szokásos Figaro B volt, majd az Acoustic Energy AE509, VIABLUE és Titan Audio kábelezéssel.
A Lyngdorf SDA-2400 végfok csodát művelt a hanggal és a TDAI-1120 puhább, felhősebb hangulatából egy kiemelkedően precíz, gyors és kitisztult élményt csinált. Míg az erősítő önmagában lágyabb, úgy az SDA végfok növeli a fókuszt minden egyes történésen a színpadon belül, több fényt kap a közép és felső tartomány, így jóval átláthatóbb a teljes zene. A basszusok gyorsabban megindulnak, nem kell annyira feltekerni a hangerőt, mint a TDAI-nál önmagában. Feszes és kontrollált a teljes hangkép, mindezt színmentesen teszi és egyfajta minimalizmust érzek a hangvételben. Nem szúr, nincsenek izgatott kiugrások a frekvenciamenetben. Szép elegánsan és egységesen viszi végig a trackeket, finoman adagolt precizitással. A részleteket nagyon szereti, a határozott körvonalakat és sziluetteket is, ahogy az egzakt pozíciókat is a téren belül. Egy-egy hang helyzetét határozottan oda helyezi, ahova kell és nem folyik el a helyéről.
Az Acoustic Energy AE509 hangfal sokkal jobban megmutatta, hogy a basszusok terén mit is csinál a Lyngdorf páros. Valószínűleg azért is tetszik nekem a hangja már a Figaro-n is, mert nem mély orientált és túlzó az SDA-2400 stílusa, hanem hasonlóan megfogott és szuper-artikulált, mint a közép és felső szekció. Polygonia zenéin azonosíthatatlan mélységből nyugodtan remegtet pár szinusz hullámot a szett, de nem búg, folyik vagy puffog. Szigorúan artikulált itt is, jóformán hibátlanul kordában tartja a hangokat. Mennyiségre nem sok, inkább levegős és szállós itt is, tehát nem tolja az orrunk alá ki a basszusokat, nem ezt helyezi fókuszba. A Lyngdorf TDAI-1120 és AE509 párost amúgy is szoktam szeretni, de ez az emelkedett precizitás nagyon szórakoztató számomra. Ha egy ilyenem lenne, akkor biztos hogy most azonnal elkezdenék gyűjteni az SDA-2400-ra, annak ellenére.
Végső teszt pedig a Lyngdorf lánc felbontása volt egy Wattson Audio Madison DAC/streamerrel. Az ebben lévő LEEDH Processing hangerőszabályzó rendszer teljes mértékben alkalmas aktív rendszerek mögé is, tehát a Lyngdorf SDA-2400 végfokra kötve érdekes eredményeket hozhat, főleg a TDAI-1120 után hallgatva. Így kiderülhet, hogy mennyiben a végfok és mennyiben az előerősítő/forrás/DAC szólt mind ez idáig.
Mivel a Wattsonnak van RCA és balanced XLR kimenete is, így adta magát, hogy mindkettővel összekössem a végfokot. Korábbi Norma IPA-140 hallgatásaim során egyértelművé vált, hogy a Madison-t nagyon erősen ajánlott XLR-en használni, ha van rá lehetőség, mert egy egészen másik dimenziót mutat meg a zenékből. Szóval először RCA-n hallgattam, majd átváltottam XLR-re a végfokon és onnan ment a kísérletezés tovább.
Mindkettő összekötésnél egészen más lett a hang, mint amit a Lyngdorf TDAI-1120-nál tapasztaltam. Ez vastagabb, erőteljesebb és tonalitásban is maszkulinabb. A basszusok kiterjesztése jobb, mélyebbre megy és azt is izmosabban teszi. A Lyngdorfnál egy-két számnál furcsa érzetem volt, hogy nagyon jó a mély, de meglepő, hogy nem érzem soknak az álló hangfal jelenlétét. Ez az Acoustic Energy AE509-nél nem csoda amúgy, de a TDAI-1120 önmagában mintha kerekebb lenne, mint a végfok párossal. Vélhetően előfokként kevesebb basszus jelenlétet ad a TDAI-1120, mint teljes erősítőként használva, illetve mint amennyit a Wattson Madison nyújt az SDA-2400-zal párosítva. Formákat tekintve azonosan kontrollált és szuper-feszes, csak több a “hús” rajta, a szálkásságán túl van rajta tónusos izom is.
A korábban hallott tisztaság, részletezés és zseniális presence élmény változatlanul jelen van. Hangszerek, mint például akusztikus gitár, cselló, dob vagy nagybőgő textúráig bontva érzékelhető. A Lyngdorf SDA-2400 szeparációs és fókusz képessége pixelekig menve jelen van, hasonlóan könnyed stílusban, mint a TDAI kombónál. Talán a legnagyobb különbség a hangok súlya és vastagsága, plusz a részletek aránya és mértéke. Mivel a Wattson kisebbik modellje sem kiabálós, így ez sem lett másképpen a Madisonnál és a teljes frekvenciameneten keresztül brutálisan szétbontja a zenét, mindezt analógosabb tónusban. A dual mono DAC szekció XLR kimeneten többet hozott, kiszélesedett a tér és a közép szekció tapinthatóbb, intimebb lett. Egyébként a Norma IPA-140-nél sokkal drasztikusabb volt a különbség az XLR és RCA csatlakoztatás között, mint itt az SDA-2400-nél, de maga a hatás hasonló. Ha “csak” RCA-n tudod használni az SDA-2400-at, akkor nagy fejfájást nem csinálnék a dologból, legalábbis nem akkorát, mint az IPA-140-nél, ahol ahogy mondtam, elég durva a változás.
Összességében a Lyngdorf SDA-2400 végerősítő mindkét összeállításban szerelem volt első hallásra és ez nem kopott később sem. Az teljesen biztos, hogy ebből tartani fogok bent demó darabot, mert zseniális hangja van és hibátlanul reprezentálja az egyik kedvenc karakteremet a hifi világán belül. Precíz, aprólékos, gyors és nagy felbontású. Alapból nem tudom behatárolni a tonalitását, mert elég független és minimalista hatást keltett a két előerősítővel, és inkább hallottam azok kis egyéni akcentusát, mintsem a sajátját. A Lyngdorf TDAI-1120 erősítő tuningolására brutális lehetőség mindenki számára és erősen tudom ajánlani a meghallgatását, ha szimpatikus az elhangzottak alapján. A Wattson Madison párossal több erőt és kifejezőbb basszusokat kaptam, mélyebb és intenzívebb textúrákat a teljes frekvenciameneten keresztül. Hatalmas állványos sugárzós mániámat is szépen megborította ez a tesztelés, mert az Acoustic Energy AE509 hangfal párosítással azt éreztem, amit elég ritkán szoktam, hogy ezt kérdés nélkül hazavinném!
A Lyngdorf SDA-2400 végfok mostantól meghallgatható nálam, mind a TDAI-1120 és Wattson Madison társaságában!
